Üresség. Fájdalom. Kiúttalanság. Érzelmi zavar. Érzéki zivatar. Ezek kavarognak most bennem. Megint rámtört az életunalom. Tudom, önző vagyok, mert blogomat -sokszor- azért szerkesztgetem, hogy kiírjam magamból azokat a dolgokat, melyek még egy mély sóhajtással sem űzhetők el. Valamiért olyan kuszán érzem magam. Rossz érzés. És pont most senki sincs mellettem, hogy átlendítsen egy másik síkra.

Délután rengeteg öröm ért, mert használtam a deriválást és integrálszámítást. Megoldottam jó néhány példát, amelyek néhány percre felvidítottak. Azonban hamar újra visszalibbentem kezdeti állapotomba. Ilyenkor tényleg csak azt sajnálom, hogy ezt a rossz kedvet nem tudom deriválással a nullával egyenlővé tenni, mint egy-egy függvény konstans tagját. Ez van. Remélem, hogy kialszom bánatom és magam mögött tudom hagyni ezt a -jelenleg- végtelen sötétségű alagútnak kinéző helyzetet...