Tegnap a tanulásról írtam nektek. Ma is valamiért késztetést érzek, hogy virtuális tollamat megragadjam és egy újabb fontos témát érintsek. Megint csak el kell mondanom: nem vagyok én sem próféta, sem igazmondó juhász, csupán saját tapasztalataimat próbálom tintába, pontosabban a monitor képpontjaiba átültetni. Szóval az önbizalom. Illetve annak hiánya. Ez az, ami rengeteg embernek problémát okoz, ez szerepelne a Mikulásnak küldendő kívánságlista egyik csúcspozíciójában. Hogy őszinte legyek, nekem sincs mindig önbizalmam, helyesebben ritkán van. Néha magamat helyezném a kezdő szélességi kör egyik pontjába, máskor a világ egy eldugott, még bogarak által sem kedvelt szegletébe bújnék el. Hiába, nem vagyok kiegyensúlyozott, és mostanság egyre több a negatív fázisom. Talán megint önző vagyok egy kissé: azért is írok, mert ma kaptam meg új hajómat és felszerelésemet, mellyel minden adottá vált, hogy a vasmacskát eldobva kihajózzak a nyílt tengerre, válasz után kutatva: hogyan tudok kiegyensúlyozottabbá válni. Ha az utam végére válasszal a zsebemben tudok majd lehorgonyozni, akkor azt még magam is kitörő tapssal fogom fogadni, mert az elmúlt hónapokban ez nem sikerült. Ha ezzel még másoknak is segíteni tudok, az maga lesz a Paradicsom, mitöbb Eldorádó, az eksztázis számomra.

Önbizalom. Egyesek a külsejükkel, mások belső értékeikkel nincsenek megelégedve. Biztos vannak olyanok is, akiknek egy-egy részegységük (huh, milyen gépiesen hangzik) okoz fejtörést: túl magas a homlokuk, elállóak a füleik, alacsonyak, nincs nyelvérzékük, nincs elég tehetségük a reáltárgyakhoz, ügyetlenül, botladozva járnak, lámpalázasak. Te jószagú Úr Isten, mennyi minden van, amivel elégedetlen lehet az ember. Ennyi gombóc még a kedvenc csokiskeksz fagyimból is sok. Úgy gondolom, az önbizalomhiány oka mindig valamilyen csalódás. Mások negatív megjegyzése - "mi van, kis csulafülű, vitorlának álltak hallókészülékeid" vagy "olyan buta vagy, hogy édesanyád még felmosórongynak is kevésnek tart". Nyilván erre a Mónika show-ból ismert alak azt mondaná: "ezt még kint elintézzük, intenzívre teszlek". Lehet így reagálni, de egy érzékeny egyénben a lelki bajokat ez nem hesegeti el. Ott fog motoszkálni, hogy valóban ilyen vagyok, az örök kétkedés. Öt-hat évesen az én füleim sem igazán simultak rá a fejemre, és akkor még minden jóindulatomat elővettem a valóság enyhe ferdítéséhez. Mára már sokat javult a helyzet, de régen sokat piszkáltak érte. Emlékszem, apa egyik barátja hányszor megemlítette ezt a közös kártyázások alkalmával. Anya persze, mint egy igazi anyaoroszlán, támadt, szétszedett és felfalt. Persze, hogy megvédett. De ez az akkori helyzetemen mit sem javított. Csak azért hozakodtam elő egy személyes példával, hogy láthassa a Kedves Olvasó, hogy a személyes élmények (micsoda kevdes élmények?!) mondatják velem. Igen, ugyanis fontosnak tartom, hogy személyes élményekből is táplálkozzon a tanácsadó szerepében tetszelgő személy. Különben olyan lenne, mintha Horváth Éva mondaná egy molett, szeplős, nem igazán szép nőtársának, hogy elégedjen meg magával, mert mindenki úgy szép, ahogyan van és a belső értékek a fontosak. Na ez az a duma, amitől ha falhoz állítanak, körmeimet nem kímélve lekaparom a vakolatot is. Egyrészt egy adott területen ne akarjon tanácsot adni egy olyan személy, aki pont abban a képességben kiemelkedőt tud felmutatni. Másrészt, elég kevés az a duma, hogy fogadd el magad. Ahogyan már egyszer írtam: édes kevés, és annak is a köbgyökének a minusz egyszerese. Nah de most nagyon elszaldtam a külsődégek felé. Legénység, állítsunk a vitorlán, mert rossz fele sodorja hajónkat a szél.

Szóval a külsőnk elfogadásának két módja lehet: sok-sok pozitív visszacsatolás másoktól illetve magunk minél alaposabb megismerése annak érdekében, hogy a lehető legtöbbet legyünk képesek kicsikarni az adottságainkból. Tudom, hogy a tehénfejéssel végzett Marika néni is adhatná a következő tanácsot, de ami igaz, az igaz: szerezz be egy nagyobb méretű tükröt és nézd egész nap magad: fekvés, fogmosás, főzés közben is fordítsd úgy, hogy lásd benne magad. Nem tuti tipp, nem jelethetem ezt ki, mert ez megint csak egyénfüggő. De kiváló eszköz Szabó Balázs eszköztrából arra, hogy minél alaposabban tisztában legyél saját vonalaiddal. Aztán tedd magad tisztába öltözködés, frizura terén. Na de ezt pont én mondjam, amikor ma már a csajok, illetve hölgyek előtt annyi lehetőség áll ilyen téren. A kulcs szerintem a változatosság. Minden nap kicsit más stílus, és garantáltan feldobja az ember napját. Igazából, hazudtam. Garantálni semmit sem tudok és nem is akarok. Ha rossz kedved van, gondolj arra, hogy születéskor kaptál egy alapanyagot, melyből neked kell gazdálkodni. Anyukád sem tud pörköltöt főzni lisztből, szódából meg sóból, hiába is szeretné, de tud mást. Tehát a Te dolgod, hogy magadból hozd ki a legtöbbet és mindig arra gondolj, hogy ennél nem tudsz többet tenni.

A belső érték egy más tészta. Azon igenis tudsz változtatni, ha akarsz. Éppen tegnap elmélkedtem a tanulás technikájáról és valóban úgy vélem, hogy folyamatos tanulással igenis el lehet érni eredményeket. Kézzel foghatóakat is. Kézzel foghatóakat, jól olvasod, ugyanis mihelyt használod megszerzett tudásod (külföldön leszólít egy olaszosan festő, japán ősökkel rendelkező, kínai szempárral büszkélkedő német, hogy angolul kérjen útbaigazítást), sikert könyvelhetsz el a kis képzeletbeli füzetedbe.

Szép vagy. Okos vagy. Kedves vagy. Én meg azt mondom, hogy hazug vagy. Igen, hazug. Annyiszor áramlanak be a fülemen hullámok, amikor mások ilyeneket mondanak barátjuknak. Képmutatóak. Ezt mondom én. Gondolj bele, hányszor mondtad az osztálytársaknak egy kiadós fodrászati beavatkozás után, hogy milyen jó az új frizurád, holott legszívesebb elnevetted volna magad és fenekedet ráztad volna, mint Fekete Pákó tegnap a Kalandra falban. Igen, hamis visszacsatolásokkal szembesülünk minden nap. Így nehéz kiválogatni az igazakat abból a kondérból, melybe ismerőseink pakoltak bele megannyi hamis bókot. De azért mégis az önbizalom alapja, hogy kapj visszajelzéseket. Persze pozitívakat. De hát hogyan is várjuk el ebben az elkorcsult világban, hogy igazából odafigyeljünk a másikra?! Lassan kezdem úgy érezni magam, mint Ádám és Éva Madách Tragédiájában az eszkimók világában.

Lassan kezd elfáradni a legénység, és fogytán van élelmünk is, ezért úgy érzem, hogy ki kell dobnunk a vasmacskát. Igazából utam végén úgy érzem, még mindig nem találtam meg a legmegfelelőbb választ arra a kérdésre, mellyel virtuális firkálmányomat kezdtem, de talán közelebb értem hozzá. Talán. Megpróbálok arra fókuszálni és azt elérni, hogy én magam elégedett legyek saját magammal. A többiek meg kit érdekelnek. Kezdek belefáradni abba, hogy mindig az eltorzult külvilágnak akarok megfelelni...