Nem írtam már régen. Tudom, bevallom, szánom, de ez van. Pedig megígértem, hogy majd szorgalmasan koptatom virtuális cerkám. Igazából nem történt velem olyan, mellyel érdemben tudtam volna szórakoztatni a blogomat olvasó nagyközönséget. Vagyis történt, de az meg maradjon az intimszférám hétpecséttel, acélbetétes lakattal védett retesze.

Hazajöttek tesómék Pestről öt év után. Új időszámítás kezdődik. Vártam már őket nagyon is: egyrészt szeretem Őt is és a barátnőjét is, másrészt feldobják az itthoni állóvizet. Apa, anya és én ugyanis elégé beleszürkültünk a hétköznapokba, a monotonitás által vezérelve róttuk köreinket az élet hullámzó vízpályáján.

Olyan gyakran kerülök padlóra. Hihetetlen az a kiegyensúlyozatlanság, mely december óta gyötör. Régen az önelégülés hercege voltam, pattintva le rólam minden engem ért támadást. Most meg egy sérülékeny hangya vagyok, akit a legkisebb morzsa is képes betemetni, befedni, magával rántani és a semmivel egyenlővé tenni. Ezért is rágódtam ma, miként tudnám visszanyerni régi formám. Kitaláltam: megváltozom, méghozzá gyökeresen. Adok időt magamnak. Kívülről megváltoztatom sok mindenem, melyet szeptemberre tervezek. Belülről pedig... hmmm. Ha elégedett leszek a külső változásokkal, akkor visszatér régi önbizalmam is valamint Lewis (Hamilton) életrajzából újra merítve próbálok a legedzettebb bokszoló magabiztosságával a ringbe szállni. Ahogy a brit F1-es világbajnok mondta: You always have to put a smile on your face, azaz mindig kerekíts egy mosolyt az arcodra. És milyen igaza van.

Írtam egy cikket az f1vilag.hu-nak, mely többek tetszését elnyerte. Mindig örvendek, ha dicsérik a munkámat. Elvégre az utóbbi időben annyi támadás ért, annyira dekoncentráltan, kirekesztetten és hermetikusan kizárva éreztem magam sulis közegemben, hogy jól esik, ha ismét kapok néhány dicsérő morzsát. Jah, visszapillantva soraimra látom, hogy megint ezzel a morzsával hozakodtam elő. Ilyen instabil állapotban ugyanis elég nekem egyetlen morzsa is, mely valami pozitívumot sugároz...