Tegnap nagyon vártam már az estét, hogy megnézhessem a csúcspárosításnak beharangozott Ádok Zoli-Karsai Zita kettősét az Eurovíziós Dalfesztiválon. Mivel már első hallgatásra a fülembe mászott Zoli Tánclépés című száma, így én le voltam nyűgözve a produkció alatt, noha annak az angol nyelvű változata nem olyan dallamos számomra. Na de ismerjük el: magyar nyelvünk szépsége ide vagy oda, az angol olyannyira tért hódított mára, hogy elengedhetetlen a használata egy ilyen megmérettetésen. Bravó Zoli, bravó Zita, szép volt. Mondtam magamban az előadásuk után, melyet bevallom végig tapsikoltam hevesen verő szívvel levegő után kapkodva. Igen, ti megtettetek mindent, amit csak lehetett. Noha Zoli ruhája kissé, hát hogy is fejezzem ki magam, hogy ne legyen sértő... szóval nem volt igazán férfias, de a hangok és a tánc rendben volt - legalábbis az én elfogult szemeimnek és füleimnek tetszett. Aztán az eredményhirdetés csalódást hozott: nem kerültek be Zoliék a döntőbe. Azt még csak megértem, hogy a görögök, a norvégok továbbjutottak, na de kérem szépen, ne mondja senki nekem, hogy az albánok erősebb produkcióval rukkoltak elő, mint hazánk fia és lányai. Mindegy, ezen kár keseregni, ez így alakult, majd jövőre... Bár hányszor hangzott már el ez a beletörődést sugalló, kissé kiábrándultságot kifejező, (s)óhajtó mondat. Na de engem nem tántorít el az eredmény attól, hogy ma tizenkilencezerötszázharmincadjára is meghallgassam a Tánclépést illetve az angol változatát, a Dance with me-t.