Vasárnap este jöttem haza Pestről, az imádott F1-emről. Sajnos, ismét egy évet kell várjak, hogy újra élőben láthassam kedvenceimet. Hamarosan jelentkezem beszámolóval...

Holnaptól Pest és kezdődik a Kimi-vadászat!

Megyek, Kimim, sietek!

De régen írtam! Pedig egészen jó formában voltam az elmúlt napokban. Ma viszont ballábbal keltem. Illetve nem is, jobb lábbal léptem le az ágyról, de utána rossz kedvem lett. Úgy érzem, valakiben csalódnom kellett/kell, nem mond el valamit, amit nem azért várok, mert pozitív dolog, de jobb lenne tudni. Legalább vége lenne. Túltenném magam rajta.

Ilyenkor mindig az az érzés jár a fejemben, hogy legjobb, ha úgy szervezem életem, hogy mindent el tudjak intézni egyedül is, ha arra kerül a sor. Nem tudok megbízni senkiben...

Forma-1. Órák múlva indulok. Nah jó, még majdnem egy teljes nap, de csak eltelik ez a nyúlfarknyi indőintervallum. Remélem, találkozok Kimi Raikkönennel. Persze, bármelyik pilótával maga az eksztázis lenne összefutni, de Kimi mégiscsak Kimi. Nah majd jelentkezem képekkel jövő héten...

baláZS

Még mindig dolgozom. Van WIFI most a 'keresztben, így tudok netezni. Fáradt vagyok és továbbra is rosszkedvű. Úgy érzem, hogy egyedül maradtam és azokban, akikről azt hittem, mindig számíthatok rájuk és mindig velem lesznek, csalódtam.

A napom ismét mozgalmas most. Aki nem tudná, ralit rendeznek Gyulán és környékén. Oh, most veszem észre, milyen sablonosan írok. Igen, most még ehhez sincs erőm. Szóval találkoztam Palik Lacival. A mi drága, egyetlen, pótolhatatlan Lacinkkal, aki már több mint húsz éve örvendeztet meg gyönyörű hangjával. Egyébként én szeretem. Elismerem a vezetői képességét, noha úgy vélem, sokkal, de sokkal inkább ufóvérrel beoltott emberek is lennének helyette, már ami a kommentálást illeti. Úgy érzem, ő rutinból, zsigerből próbálja lenyomni a munkáját, ami ma már kevés. Édes kevés. Ebben a mai kifinomult világban, melyben a autó- és motorsport iránt jobban érdeklődő embernek minden lehetősége megvan, hogy adatok tucatját felhasználva elemezze ki a Száguldó Cirkuszt, sokkal jobban felkészültnek kell lennie egy kommentátornak, mint évekkel ezelőtt. Nah de fére az elmélkedéssel:

Szóval Lacink a hotelből kifele menet a bokszokhoz egy tuhrázással örvendeztette meg a népet. Turha volt az a javából. Lehet, hogy most túl naturalista vagyok vagy móricz "népiesch" stílusát vettem fel, de valóban elég barbár jelent volt tőle.

Nah pihenek, hamarosan ismét visszatérek.

Néhány napig elég kiegyensúlyozott voltam. Most megint úgy érzem, hogy a libikóka lehető legalsó pozíciójába kerülve mindent feketén látok. Kiúttalanság. Boldogtalanság. Talán csak a fáradtság teszi ezt velem. Ráadásul egyre valószínűbbé válnak azok a több hónapja keringő pletykák, melyek szerint a 'Mindenem', KIMI Raikkönen abbahagyja aktív Formula-1-es pályafutását. Nando Alonso jön a helyére, akivel nem is lenne gondom, de Michael Schumacher elvesztése után 2006 novemberében egyedül Kimi tartotta bennem a lelket. És most még ő is.

Néha minden rosszul alakul. Már más is érezte, mindent megtesz, hogy életét a lehető legjobban szervezze, mégis rajta kívül álló elemek a lehető legdurvábban megpróbálják azt szétzilálni, atomjaira kapni?! Rossz érzés, nagyon rossz.

Hamarosan újra jelentkezem, már nem a saját lelkivilágomat boncolgatva...

Tegnap este kis családi banzáj keretében szalonnát sütöttünk. Finom volt, de még alapos fürdés után is érzem a hagyma ördögűző illatát.

Éjfél fele közeleg, amikor ezen a hűsítő nyári éjszakán koptatom klaviatúrámat szavak után kutatva. Olyan megnyugtató érzés most itt kint az udvaron ülni és a sötétben kutatni a megfelelő billentyűk után egy pohár bubis ásványvíz és egy natúr túrórudi társaságában. Imádom ilyenkor a házunkat. Egy tikkasztó nyári nap után a tücsökzenekar szüntelen játéka mellett érezni fedetlen testemen a szellő lágy játékát, csillagok után kutatva.

Nem írtam már régen. Tudom, bevallom, szánom, de ez van. Pedig megígértem, hogy majd szorgalmasan koptatom virtuális cerkám. Igazából nem történt velem olyan, mellyel érdemben tudtam volna szórakoztatni a blogomat olvasó nagyközönséget. Vagyis történt, de az meg maradjon az intimszférám hétpecséttel, acélbetétes lakattal védett retesze.

Hazajöttek tesómék Pestről öt év után. Új időszámítás kezdődik. Vártam már őket nagyon is: egyrészt szeretem Őt is és a barátnőjét is, másrészt feldobják az itthoni állóvizet. Apa, anya és én ugyanis elégé beleszürkültünk a hétköznapokba, a monotonitás által vezérelve róttuk köreinket az élet hullámzó vízpályáján.

Olyan gyakran kerülök padlóra. Hihetetlen az a kiegyensúlyozatlanság, mely december óta gyötör. Régen az önelégülés hercege voltam, pattintva le rólam minden engem ért támadást. Most meg egy sérülékeny hangya vagyok, akit a legkisebb morzsa is képes betemetni, befedni, magával rántani és a semmivel egyenlővé tenni. Ezért is rágódtam ma, miként tudnám visszanyerni régi formám. Kitaláltam: megváltozom, méghozzá gyökeresen. Adok időt magamnak. Kívülről megváltoztatom sok mindenem, melyet szeptemberre tervezek. Belülről pedig... hmmm. Ha elégedett leszek a külső változásokkal, akkor visszatér régi önbizalmam is valamint Lewis (Hamilton) életrajzából újra merítve próbálok a legedzettebb bokszoló magabiztosságával a ringbe szállni. Ahogy a brit F1-es világbajnok mondta: You always have to put a smile on your face, azaz mindig kerekíts egy mosolyt az arcodra. És milyen igaza van.

Írtam egy cikket az f1vilag.hu-nak, mely többek tetszését elnyerte. Mindig örvendek, ha dicsérik a munkámat. Elvégre az utóbbi időben annyi támadás ért, annyira dekoncentráltan, kirekesztetten és hermetikusan kizárva éreztem magam sulis közegemben, hogy jól esik, ha ismét kapok néhány dicsérő morzsát. Jah, visszapillantva soraimra látom, hogy megint ezzel a morzsával hozakodtam elő. Ilyen instabil állapotban ugyanis elég nekem egyetlen morzsa is, mely valami pozitívumot sugároz... 

Az elmúlt hetekben virtuális tollamat pihenőpályára állítottam. A szóbeli érettségik előtt ugyanis egy hétig éjt nappallá téve dolgoztam és a tanulás monotonitásával szenvedtem. De megérte. Nagyon is. Egyrészt túl vagyok rajta, másrészt egész jól teljesítettem. Matekból 100, magyarból 96, töriből 95, informatikából 97, emelt németből pedig 93 százalékkal zártam, valamennyi szóbelim 100 százalék lett. Amikor el-eldicsekszem az eredménnyel, a madarak mindig visszarepülnek hozzám és elcsiripelik, hogy egyesek milyen önimádónak és beképzeltnek tartanak. Pedig gondoljunk csak bele, mindenkinek volt lehetősége így tejesíteni. Nem csak Szabó Balázs számára készítették azokat a feladatlapokat. Persze, ha valaki tegyünk fel, a zsíros pénztárcájával henceg, az már dicsekvés. De egy olyan dologgal, mely során csak a saját kútfőből kitalált hangsorokat és jeleket kell lejegyezni egy elegánsan megszerkesztett papírszeletre, nem hinném, hogy bármiféle hencegésről is lehetne beszélni.

Nah, de ne csak öndicséret legyen a bejegyzésem. Újra lehetőséget kapok, hogy írhassak egy sokak által látogatott F1-es honlapnak, az f1vilag.hu-nak. Már néhány cikket el is terveztem, össze is gyűjtöttem hozzá az anyagot. Mivel elég komoly technikai írásokról beszélhetünk, viszonylag le leszek kötve a következő napokban.

Oh, és hogy el ne feledkezzem az év eddigi csodájáról: végre megérkezett hozzám a Sims3. Tegnap kipróbáltam és, és, és lenyűgözött. A grafikája hasonló az előző szériához, csupán apró finomhangolásokat és parányi ecsetvonásokat alkalmaztak a készítők, de maga a játékélmény, az élet komplexitásának szimulálása szintjén hihetetlen mértékben fejlődött a game. Persze, mindez roppant bonyolulttá teszi a simseink irányítását. Letekerek még néhány órát az új szerzeménnyel és utána bővebb játékbeszámolóval jelentkezem.

Már régen írtam. Nem kell megkövezni érte, megteszem majd én magam. Van magyarázatom is: a pokoli kínjait éltem át az elmúlt napokban. Tudom, hogy mások számára ez kifogásként is hangozhat, de valójában ez egy valós indok. Ha valami fontos dolog nem sikerül, vagy épp az arcbőröm nem a legtökéletesebb formáját mutatja vagy a hajam nem a legsikkesebb varázsában tündököl, pokolian rosszul tudom magam érezni. Valóban pokolian.

Nagy nehezen rászántam magam ma, hogy felvegyem a kesztyűt és egyenként, kíméletlen módon, csöpögő vérlövedékek mellett végezzem ki a magyar és töri tételeket. Van még két és fél hetem. Nem sok, de szeretek mindent az utolsó pillanatra hagyni, az utolsó másodpercben kihozni magamból a legjobbat. Remélem, tudom tartani a tervemet és a lehető legjobban felkészülök.

Igazából a szóbeli fontossága eltörpül az írásbeli mellett: magas kiinduló pontszámok mellett nagyon keveset lehet rontani vagy javítani a szóbelivel. Tegnap tudtam meg az írásbelik eredményeit. Ugye, az informatikám és az emelt németet előrehozottan zsíroztam le, előbbi 97, utóbbi 93 százalék lett. A magyarom 95, a törim 92 százalék és ami a legeslegjobban kirepít báránybőrömből a matekon összekapart 100 százalékom. Igazából a matek nagyon könnyű volt, legalábbis középszintem. Az emelt szintűt is kivégeztem itthon, ami azért több izzadtságcseppet facsar ki az emberből. Szóval summázva a dolgokat, elégedett vagyok magammal, bár nyílván lehett volna jobb is. Nah jó, nem álszenteskedem, valóban erős volt a teljesítményem, de hát meg is dolgoztam érte az évek alatt. Vagy mégsem? Az utóbbi évben ugyanis nagyon keveset tanultam. Nem is értem, hogy miként teljesítettem így. Szándékosan használom az így határozó

Ma keriéknél voltunk grillpartin. Grillparti, valójában bográcsos volt a terítéken, de elengedhetetlennek éreztem a 'flancoskodást'. Ha manapság mindenki grillpartizik, akkor pont én ne tegyem?! Na félre az idióta gondolatsorommal! Úgy érzeztem magam, mint a számítógépem egy áramszünet alkalmával: minden részegységem kikapcsolt, agyamban üresség tátongott hosszú-hosszú idő után, ugyanis mostanában folyamatosan kattog valamin, mely már lassan az őrület mezejére kerget. Hét órát ültünk/ültem a kertben. Ismétlen, hét órát. Azért volt szükséges a kiemelés, mert ha valaki ismer, jól tudja, hogy rendben van, hogy gyakran kimozdulok itthonról, azonban pár órás időintervallum elkerülhetetlen része a számítógépem böngészése a csokihalommal díszített szobámban. Ráadásul az idő is sejtelmes volt: néha beborult, általában azonban a napsugarak lágy elemei próbáltak minél közelebbi barátságot kötni bőrömmel. Sikerrel jártak, ugyanis karom egészen barna lett e néhány óra alatt. Most már talán belátom, hogy a bőrgyógyászok napozás elleni kampánya mégsem az unalom által kiváltott pótcselekvés. Lehet, hogy igazuk van. Lehet, hogy többet tudnak, mint én a napsugarak hatásairól. Lehet, hogy le lehet égni. Lehet, lehet és lehet...

Epret szedtem, mezítláb görgettem magam előtt a fűszálakat, keri kutyáinak bajszát vizslattam, s élveztem az -időleges- gondtalan életet. Nagyon jó volt. Igaz, ez nem írja le pontosan, hogy milyennek is értékelem a mai napot, de most ennyire futja tőlem. Javaslom mindenkinek, hogy próbáljon eltölteni egy napot tévé, számítógép, zaj nélkül úgy, hogy közben nem foglalkozik a külsőségekkel: nem birizgálja a haját, hogy a legkisebb hajszál is a fodrász által kimért aranymetszet alapján ékeskedjen a fejbőrön, nem ölti magára a legújabb divat legfrisebb ruhakollekcióját és főként nem foglalkozik a gondjaival. Nah, nem is kívánom tovább ragozni a ma történteket, de most úgy érzem, akkumlátoraim néhány napra ismét fel lettek töltődve. Hamarosan újabb beszámolókkal lépek a virtuális színpadra.

Ma jobb lábbal keltem fel, megtalálva kiegyensúlyozottságomat... Legalábbis egy ideig. A hét eleji önsanyargatás, önmarcangolás után már tegnap felbukkantak a jókedv csírái, ma pedig valóságosan rózsaszínben látom a világot. Persze, ehhez kellett az a mai csodálatos délelőtt is, illetve annak várása is, melynek részese voltam.

Ilyenkor mindig azt kívánom, bárcsak konzerválni tudnám ezt az állapotot, amikor egy rózsaszín burokban érzem magam, a számomra két legfontosabb emberrel bezárva, fejemben feltöltve jókedvvel, életkedvvel, tenniakarással és egyszerűen az élet élvezetével. Sajnos, már előre betáraztam: tudom, hogy hamarosan ismét szenvednem kell, ismét a kiúttalanság mezejére leszek száműzve, melyen mostanában igen sok időt vagyok kénytelen eltölteni. Amikor viszont vért izzadva sikerült kiszöknöm a félelmetes szörnyekkel zárt kapurendszert kijátszva, annál édesebb az az örömmámor, mely értelmet ad életemnek. Bevallom, nem tudom, miért lettem ilyen kiegyensúlyozatlan az utóbbi időben. A régi Szabó Balázs mindig kiegyensúlyozott volt, aki a feladatára koncentrált minden erejével. Most pedig, ahogyan már említettem, az idők tengerének uraként, azon vagyok, hogy újra visszanyerjem, ha nem is régi énemet, de régi kiegyensúlyozottságomat mindenképp.

Hamarosan újra az elmélkedés tengerére lépek hajóm felvilágosult kapitányaként, de addig még felkészítem legénységemet és magamat a hosszú útra...

Reggel megint az elmélkedés síkján keltem fel. Most a megcsalás-bizalom kérdésköre készteti extralóerő felhasználására agytekervényeimet. Valójában nem is tudom, hogy miért érdekel most ennyire a téma... Na jó, kénytelen vagyok bevallani: most, a végtelen idők tengerének uraként, ráérek fórumokat és egyéb beszámolókat böngészni és úgy érzem nekem is meg kell szólaljak. Legalábbis a sokat emlegetett virtuális tollam által.
A megcsalásnak két fajtáját tudom megkülönböztetni: az érzelmi és a testi. Nyívlánvalóan utóbbi nem szorul különösebb magyarázatra, az első viszont nehezebben definiálható: személy szerint azt értem alatta, ha a kapcsolatban az egyik fél már kisebb érzelmekkel közelít a másik felé és más után vágyik, akár gondolatban, fantáziálás által, akár már érzelmileg is. Nehéz megmondani, hogy melyik a súlyosabb: a testi megcsalást soha sem lehet semmissé tenni, míg az érzelmi visszaalakítható. Persze, kemény eszközöket kell harcba vetni a folyamat visszafordítása érdekében, de a remény, ha van akarat a két fél részéről, mindenféleképpen fennáll.
Ugyancsak nem egyszerű megmondani, hogy miért van szükség a megcsalásra. Ismétlem megcsalásra, a számomra legnagyobb bűnre egy kapcsolatban. Persze, tinikapcsolatokban még belefér, ott ugyanis még teljesen más értékrend uralkodik. Belefér? Dehogy fér bele, micsoda megfogalmazás, Balázs. Szóval nem fér bele, de ha megesik, hát megesik és tovább kell lépni -lehetőleg egy másik kapcsolatba. Egy komolyabb kapcsolatban azonban nem tudom felfogni, hogy mi vezethet a megcsaláshoz, mely szerintem megbocsáthatatlan és ha megtörténik, a két félnek nincs többé keresnivalója egymás mellett. Egy jól működő kapcsolatban ugyanis mindkét félnek meg kell kapnia azt, amire vágyik. Lehet, hogy én vagyok ilyen prűd ebben a tárgykörben, de sajnálom. Sajnálom, hogy ilyen kategorikus kijelentéseket vagyok kénytelen tenni, ha a megcsalás ok-okozati mezején keresgélek válaszok után. Ráadásul a megcsalás, főként egy komolyabb kapcsolatban, számos más emberi tulajdonság mércéje is lehet: intelligencia -a szó szoros értelmében valamint érzelmi is-, érettségi fok és becsületesség. Nyílván felsorolható lenne még számos más emberi értékmérce is, de úgy gondolom, a megemlítettek valóban hajszálpontosan lekottázhatók annak tudatában, hogy valaki miként áll a megcsaláshoz. Úgy vélem ugyanis, hogy ha valaki másra vágyik, legyen szó bármilyen helyzetről, legyen annyira intelligens és érett, hogy előbb lépjen ki az aktuális kapcsolatából, mielőtt még megbántja a másikat. Ha pedig mégsem bizonyult elegendő érettséggel rendelkezőnek, akkor legalább számoljon be párjának a történtekről. Ugyanis ha a megcsalás nem is derül ki, a jelek mindig fennmaradnak...
Visszapillatva gondolataimra, elég komolyaknak és komoraknak tűnnek. Talán ez a borongós időjárás is közrejátszik. Most visszavonulót fújok, de hamarosan ismét jeletkezem.

Üresség. Fájdalom. Kiúttalanság. Érzelmi zavar. Érzéki zivatar. Ezek kavarognak most bennem. Megint rámtört az életunalom. Tudom, önző vagyok, mert blogomat -sokszor- azért szerkesztgetem, hogy kiírjam magamból azokat a dolgokat, melyek még egy mély sóhajtással sem űzhetők el. Valamiért olyan kuszán érzem magam. Rossz érzés. És pont most senki sincs mellettem, hogy átlendítsen egy másik síkra.

Délután rengeteg öröm ért, mert használtam a deriválást és integrálszámítást. Megoldottam jó néhány példát, amelyek néhány percre felvidítottak. Azonban hamar újra visszalibbentem kezdeti állapotomba. Ilyenkor tényleg csak azt sajnálom, hogy ezt a rossz kedvet nem tudom deriválással a nullával egyenlővé tenni, mint egy-egy függvény konstans tagját. Ez van. Remélem, hogy kialszom bánatom és magam mögött tudom hagyni ezt a -jelenleg- végtelen sötétségű alagútnak kinéző helyzetet...
 

Az idei F1-es kalendárium 17 versenyt tartalmaz, melyből a hétvége előtt már ötöt megrendeztek. Nagyon vártam már a hatodik futamot, bízván abban, hogy a Ferrari feleszmél téli álmából, s jó medvéhez hasonlóan kilépve a sötét barlangjából meglátja önmaga árnyékát. A Ferrai ugyanis valóban önmaga árnyéka volt idáig. Nem tudom, hogy a denevérek kergették-e ki őket a nyirkos sziklatömbből, de úgy érzem, most már ismét a győztesek mezején próbálnak minél több virágot leszedni.

Ahogyan már írtam, csütörtökön is láttam egy kisebb elemzés után (köridők - rövidebb, hosszabb etapok, hőmérséleti adatok, szélerősség, csúcssebességek, kanyarcsúcsponti sebességek, egy körös tempó, stb.), hogy most minden megvan ahhoz az olasz csapatnál, hogy finom ebédet főzzenek ki a hétvégén. Az időmérő és a verseny után ujjongva fogadtam, hogy nem végeztem rossz munkát, már ami az edzések kiértékelését illeti: a Ferrari a topon volt. Na jó, Brawnék még mindig egy hajszálalkotó keratinmolekulával előttük járnak, de Kimi harmadik, Felipe negyedik helye és az érte járó 11 pont igencsak okot adhat arra, hogy büszke legyek a csapatomra. Micsoda pocsék idénykezdet és micsoda szívós munka! Ez ám a Ferrari. Ilyenkor jut eszembe, hogy ezt látván még Enzo Ferrari is öklét emelhetné a magasba.

A következő futam két hét múlva esedékes, az isztambuli pályán fognak újra gumit koptatni a srácok. A kedvenceim nagy valószínűséggel néhány továbbfejlesztett elemet -váltó, padlólemez, diffúzor- is magukkal visznek majd a maranelloi gyárukból, és talán a dobogónak még magasabbik fokai is elérhetők lesznek. We will see it /majd meglátjuk/ - ahogyan az én Kimim mondaná.

Ma iszonyat napom volt... Csillagközi túra egy luxusjacht fedélzetén. Talán így tudnám jellemezni azt az érzelmi és érzéki szőkőárt, mely rámzúdult és magával ragadott ma. Remélem, örökre a foglya leszek.

Nah, de félre az én kis privátszférámmal.... Szóval ma tolmácsosdit játszottam. Németeket kellett elszállásoljak, vagyis segíteni az elszállásolásukban, és izgalmasabbnál izgalmasabb kérdéseik megválaszolásában. De nem panaszkodhatom: imádom a németet és mi se jobb, mint kitörni a tankönyvek dohos környezetéből hús-vér némettel gyakorolni az évek alatt megszerezett tudásomat. Tudom, hogy még sok verejtékcseppet kell elhullassak, amíg anyanyelvi szintre kúszok fel, de érzem, hogy jó úton cammogok. Igen, érzem, vagyis sejtem, hiszen nem is arathat le ékesebb pálmát az ember, mint amikor egy a célnyelvet anyanyelvként birtokló megdicséri nyelvi tudását... Tapsvihar, köszönöm, learattam, jó volt, köszönöm mégegyszer.

Mindeközben a fejemben minden az F1 körül jár. Egy-egy versenyhétvégén valahogy mindig testileg-lelkileg a helyszínen érzem magam. Ugye, Monaco az egyetlen helyszín, ahol csütörtökönként rendezik meg a két szabadedzést. Tegnap erre sor is került - mily meglepő! A Ferrarik, noha nem voltak toppozícióban, valamiért nagyon erős képet mutattak. Mindkét keverékkel gyorsan, konstansan száguldottak. És a konstansságon van most a hangsúly. A verseny kimenetelét ugyanis alaposan meghatározhatja majd, hogy miként muzsikálnak az abroncsok a különböző konstrukciókon, úgy tűnik, hogy mindkét Bridgestone-specifikáció erőtejlesen kopik, már néhány kör után instabillá válik az autó hátulja. A Brawn GP és a Red-Bull autói megint nagyon versenyképesnek tűnnek, nyílvánvaló, hogy a Ferrarinak velük kell felvennie a versenyt, ha komolyabb eredményt akarnak kiharcolni. Talán Alonso, Hamilton és Rosberg fogja a hatos fogatot követni, mert valóban erősnek tűnnek. Nah, de majd holnap kiderül, ha beborul.

Ugyan a boldogságomat semmi sem tudja palástolni, de a hőség engem is megvisel. Éppen ezért nem is mertem belekezdeni egy-egy értekezésbe, mint ahogyan azt tettem múlt héten. Bevallom, nem akartam eltévedni a filozófiai gondolatok erdejében, melyben most még a fán kúszó liánok és a színes énekesmadarak is könnyeket hullajtanak hőségükben, de ígérem hamarosan újra izgalmas témákat boncolgatok hiénaszerűen

Tavaly augusztus óta megváltozott az életem. Boldog vagyok, méghozzá valami olyan formában, melyet korábban még csak hírből sem ismertem. Szombat óta ez a boldogság még egy fokkal feljebb lépett a képzeletbeli létrán. Legszívesebben konzerválnám ezt az állapotot vagy megállítanám az időt.

Holnap sok dolgom lesz, a fő esemény a Forma-1 lesz. Hagyományokhoz híven, Monte-Carloban a szokásos "pénteki" két szabad edzést csütörtökön tartják meg, így már holnap este -egy kis köridő elemezgetés után (ami a Hercegség pályáján különösen nehéz, mivel nehéz az edzéseken tiszta kört találni)- már nagyjából tudni fogom, hogy kire kellene fogadni a Vettel-Button-Raikkönen-Massa négyesből illetve a hozzájuk csapódóak közül.

Jó volt. Nagyon jó volt. Nagyon-nagyon jó volt. Áh, általában magasztalni szoktam nyelvünket, a magyart, de valahogy most úgy érzem, még a legrafináltabb bűvész sem tudna előránti a kalapjából sem olyan grammatikai eszközt, sem olyan szókincsbeli különlegességet, mellyel igazán leírhatná, hogy milyen is volt a hétvégém Szegeden.

Szeged. Napfény. Tömeg. Pizza. Benzingőz. Forma-1. Sebastian Vettel. Séta. Tisza. Ezek villanak fel most a legerőteljesebben bennem, amikor egy kis rövid leltárt tartottam a hétvégémmel kapcsolatban. Tényleg felejthetetlen volt. Bevallom, az előbb felsoroltak csak a körítést szolgáltatták, igen, furcsa Szabó Balázs szájából, azaz virtuális tollából azt olvasni, hogy nem az F1 volt a középpontban. Ugyanis nem. Valami más. De az egyelőre még az én titkom. Hogy a bűvészeknél maradjunk, milyen lett volna, ha David Copperfield elárulta volna, hogy miként szelidítette meg az Orient Expresszt vagy a tükröt, melyen keresztül ment? Mindenki tisztában van vele, hogy valami 'pusmus' rejtőzik a háttérben, amit azonban nem kell leleplezni. Így van jól, ahogy van.

Most beszéljek a szállásról vagy nyafogjak egy sort, hogy szegény lábaim meg energiakészleteim miként merültek le?! Kissé úgy éreztem magam, mint a laptomom: mielőtt lemerültem volna végképp, folyamatosan nyüszögtem. Igen, nyüszögötem, bevallom. De mindig is tudtam, hogy nem engem kell beválogatni abba a csapatba, mely a Mont Everest megmászását tűzi ki célul. Hiszen ha lenne rá mód, akkor még a konyhapolcon porosodó nutellás bödönért is kocsival száguldanék ki szobámból. Lusta vagyok. Naná, nem titkolom én, de jó lustának lenni.

Szóval Szeged: szép város, nagy város, izgalmas város, olyan hely, ahol mindenütt rejtőzik egy-egy park, mely maga az Eldorádó egy fáradékony magamfajta számára. De azért ne menjünk el a kukából cunamiként kiáramló, vízesésként lefelezuhanó szemétrengeteg mellett sem. Két minusz pont a tízes skálán a napfény városának. Na jó, radír ... vissza azzal a minuszponttal, tudjuk be a szeméterdőt a hétvégére odaözönlött megannyi magyar és külföldi turistának. Izgalmas volt felfedezni a várost. Sok-sok zöldterület, sok-sok utca, melyek egyes részeken labirintusszerűen fonódnak össze.

A hétvége főprogramja a Red-Bull parade volt, az energiaital gyártó konszern által megszervezett autóbemutató, melyre elhozták egy módosított F1-es, egy NASCAR és egy turaautójukat. Pilótafronton a két F1-es Sebastian -Vettel és Buemi- volt jelen, akik megtettek néhány kört a Dóm tér-rakpart környékén kialakított ideiglenes pályán. Valójában keveset láttam, és azt is csak kiváló helyezkedési és (le)/(el)taposási képességemnek köszönhettem, a benzingőz és gumiszag azonban valamennyire átszellemített. Az incifinci másodpercszeletkék, melyekben esélyem volt száguldás közben meglesni az autókat, fenomenálisak voltak. A programon a fő látványosságot mégis az jelentette, amikor Sebastianomat egy Audi-kabrióba betuszakolva körülvitték az ideiglenes pályán. A legviccesebb talán az volt, ahogyan a tömeg futballhuligánszerűen visongott: sokan néhány hete mégcsak a sarki kocsmában üldögélve sem hallották Sebastian Vettel nevét, de most majd' megőrültek érte. Igen, ilyen az ember: lát, nEm ért, de hazamenve elmondja a szomszéd Jóskának, hogy ő -aktuális- világsztárt látott. Nincs is ezzel baj, a lényeg, hogy én ismét személyesen találkozhattam Bastiannal tavaly nyár után.

Még mindig a hétvége megpróbáltatásait pihenem, remélem, hamarosan ismét visszatér oroszlánszelídítő formám és készen leszek egy újabb kalandra. 

Tegnap a tanulásról írtam nektek. Ma is valamiért késztetést érzek, hogy virtuális tollamat megragadjam és egy újabb fontos témát érintsek. Megint csak el kell mondanom: nem vagyok én sem próféta, sem igazmondó juhász, csupán saját tapasztalataimat próbálom tintába, pontosabban a monitor képpontjaiba átültetni. Szóval az önbizalom. Illetve annak hiánya. Ez az, ami rengeteg embernek problémát okoz, ez szerepelne a Mikulásnak küldendő kívánságlista egyik csúcspozíciójában. Hogy őszinte legyek, nekem sincs mindig önbizalmam, helyesebben ritkán van. Néha magamat helyezném a kezdő szélességi kör egyik pontjába, máskor a világ egy eldugott, még bogarak által sem kedvelt szegletébe bújnék el. Hiába, nem vagyok kiegyensúlyozott, és mostanság egyre több a negatív fázisom. Talán megint önző vagyok egy kissé: azért is írok, mert ma kaptam meg új hajómat és felszerelésemet, mellyel minden adottá vált, hogy a vasmacskát eldobva kihajózzak a nyílt tengerre, válasz után kutatva: hogyan tudok kiegyensúlyozottabbá válni. Ha az utam végére válasszal a zsebemben tudok majd lehorgonyozni, akkor azt még magam is kitörő tapssal fogom fogadni, mert az elmúlt hónapokban ez nem sikerült. Ha ezzel még másoknak is segíteni tudok, az maga lesz a Paradicsom, mitöbb Eldorádó, az eksztázis számomra.

Önbizalom. Egyesek a külsejükkel, mások belső értékeikkel nincsenek megelégedve. Biztos vannak olyanok is, akiknek egy-egy részegységük (huh, milyen gépiesen hangzik) okoz fejtörést: túl magas a homlokuk, elállóak a füleik, alacsonyak, nincs nyelvérzékük, nincs elég tehetségük a reáltárgyakhoz, ügyetlenül, botladozva járnak, lámpalázasak. Te jószagú Úr Isten, mennyi minden van, amivel elégedetlen lehet az ember. Ennyi gombóc még a kedvenc csokiskeksz fagyimból is sok. Úgy gondolom, az önbizalomhiány oka mindig valamilyen csalódás. Mások negatív megjegyzése - "mi van, kis csulafülű, vitorlának álltak hallókészülékeid" vagy "olyan buta vagy, hogy édesanyád még felmosórongynak is kevésnek tart". Nyilván erre a Mónika show-ból ismert alak azt mondaná: "ezt még kint elintézzük, intenzívre teszlek". Lehet így reagálni, de egy érzékeny egyénben a lelki bajokat ez nem hesegeti el. Ott fog motoszkálni, hogy valóban ilyen vagyok, az örök kétkedés. Öt-hat évesen az én füleim sem igazán simultak rá a fejemre, és akkor még minden jóindulatomat elővettem a valóság enyhe ferdítéséhez. Mára már sokat javult a helyzet, de régen sokat piszkáltak érte. Emlékszem, apa egyik barátja hányszor megemlítette ezt a közös kártyázások alkalmával. Anya persze, mint egy igazi anyaoroszlán, támadt, szétszedett és felfalt. Persze, hogy megvédett. De ez az akkori helyzetemen mit sem javított. Csak azért hozakodtam elő egy személyes példával, hogy láthassa a Kedves Olvasó, hogy a személyes élmények (micsoda kevdes élmények?!) mondatják velem. Igen, ugyanis fontosnak tartom, hogy személyes élményekből is táplálkozzon a tanácsadó szerepében tetszelgő személy. Különben olyan lenne, mintha Horváth Éva mondaná egy molett, szeplős, nem igazán szép nőtársának, hogy elégedjen meg magával, mert mindenki úgy szép, ahogyan van és a belső értékek a fontosak. Na ez az a duma, amitől ha falhoz állítanak, körmeimet nem kímélve lekaparom a vakolatot is. Egyrészt egy adott területen ne akarjon tanácsot adni egy olyan személy, aki pont abban a képességben kiemelkedőt tud felmutatni. Másrészt, elég kevés az a duma, hogy fogadd el magad. Ahogyan már egyszer írtam: édes kevés, és annak is a köbgyökének a minusz egyszerese. Nah de most nagyon elszaldtam a külsődégek felé. Legénység, állítsunk a vitorlán, mert rossz fele sodorja hajónkat a szél.

Szóval a külsőnk elfogadásának két módja lehet: sok-sok pozitív visszacsatolás másoktól illetve magunk minél alaposabb megismerése annak érdekében, hogy a lehető legtöbbet legyünk képesek kicsikarni az adottságainkból. Tudom, hogy a tehénfejéssel végzett Marika néni is adhatná a következő tanácsot, de ami igaz, az igaz: szerezz be egy nagyobb méretű tükröt és nézd egész nap magad: fekvés, fogmosás, főzés közben is fordítsd úgy, hogy lásd benne magad. Nem tuti tipp, nem jelethetem ezt ki, mert ez megint csak egyénfüggő. De kiváló eszköz Szabó Balázs eszköztrából arra, hogy minél alaposabban tisztában legyél saját vonalaiddal. Aztán tedd magad tisztába öltözködés, frizura terén. Na de ezt pont én mondjam, amikor ma már a csajok, illetve hölgyek előtt annyi lehetőség áll ilyen téren. A kulcs szerintem a változatosság. Minden nap kicsit más stílus, és garantáltan feldobja az ember napját. Igazából, hazudtam. Garantálni semmit sem tudok és nem is akarok. Ha rossz kedved van, gondolj arra, hogy születéskor kaptál egy alapanyagot, melyből neked kell gazdálkodni. Anyukád sem tud pörköltöt főzni lisztből, szódából meg sóból, hiába is szeretné, de tud mást. Tehát a Te dolgod, hogy magadból hozd ki a legtöbbet és mindig arra gondolj, hogy ennél nem tudsz többet tenni.

A belső érték egy más tészta. Azon igenis tudsz változtatni, ha akarsz. Éppen tegnap elmélkedtem a tanulás technikájáról és valóban úgy vélem, hogy folyamatos tanulással igenis el lehet érni eredményeket. Kézzel foghatóakat is. Kézzel foghatóakat, jól olvasod, ugyanis mihelyt használod megszerzett tudásod (külföldön leszólít egy olaszosan festő, japán ősökkel rendelkező, kínai szempárral büszkélkedő német, hogy angolul kérjen útbaigazítást), sikert könyvelhetsz el a kis képzeletbeli füzetedbe.

Szép vagy. Okos vagy. Kedves vagy. Én meg azt mondom, hogy hazug vagy. Igen, hazug. Annyiszor áramlanak be a fülemen hullámok, amikor mások ilyeneket mondanak barátjuknak. Képmutatóak. Ezt mondom én. Gondolj bele, hányszor mondtad az osztálytársaknak egy kiadós fodrászati beavatkozás után, hogy milyen jó az új frizurád, holott legszívesebb elnevetted volna magad és fenekedet ráztad volna, mint Fekete Pákó tegnap a Kalandra falban. Igen, hamis visszacsatolásokkal szembesülünk minden nap. Így nehéz kiválogatni az igazakat abból a kondérból, melybe ismerőseink pakoltak bele megannyi hamis bókot. De azért mégis az önbizalom alapja, hogy kapj visszajelzéseket. Persze pozitívakat. De hát hogyan is várjuk el ebben az elkorcsult világban, hogy igazából odafigyeljünk a másikra?! Lassan kezdem úgy érezni magam, mint Ádám és Éva Madách Tragédiájában az eszkimók világában.

Lassan kezd elfáradni a legénység, és fogytán van élelmünk is, ezért úgy érzem, hogy ki kell dobnunk a vasmacskát. Igazából utam végén úgy érzem, még mindig nem találtam meg a legmegfelelőbb választ arra a kérdésre, mellyel virtuális firkálmányomat kezdtem, de talán közelebb értem hozzá. Talán. Megpróbálok arra fókuszálni és azt elérni, hogy én magam elégedett legyek saját magammal. A többiek meg kit érdekelnek. Kezdek belefáradni abba, hogy mindig az eltorzult külvilágnak akarok megfelelni...

Tegnap nagyon vártam már az estét, hogy megnézhessem a csúcspárosításnak beharangozott Ádok Zoli-Karsai Zita kettősét az Eurovíziós Dalfesztiválon. Mivel már első hallgatásra a fülembe mászott Zoli Tánclépés című száma, így én le voltam nyűgözve a produkció alatt, noha annak az angol nyelvű változata nem olyan dallamos számomra. Na de ismerjük el: magyar nyelvünk szépsége ide vagy oda, az angol olyannyira tért hódított mára, hogy elengedhetetlen a használata egy ilyen megmérettetésen. Bravó Zoli, bravó Zita, szép volt. Mondtam magamban az előadásuk után, melyet bevallom végig tapsikoltam hevesen verő szívvel levegő után kapkodva. Igen, ti megtettetek mindent, amit csak lehetett. Noha Zoli ruhája kissé, hát hogy is fejezzem ki magam, hogy ne legyen sértő... szóval nem volt igazán férfias, de a hangok és a tánc rendben volt - legalábbis az én elfogult szemeimnek és füleimnek tetszett. Aztán az eredményhirdetés csalódást hozott: nem kerültek be Zoliék a döntőbe. Azt még csak megértem, hogy a görögök, a norvégok továbbjutottak, na de kérem szépen, ne mondja senki nekem, hogy az albánok erősebb produkcióval rukkoltak elő, mint hazánk fia és lányai. Mindegy, ezen kár keseregni, ez így alakult, majd jövőre... Bár hányszor hangzott már el ez a beletörődést sugalló, kissé kiábrándultságot kifejező, (s)óhajtó mondat. Na de engem nem tántorít el az eredmény attól, hogy ma tizenkilencezerötszázharmincadjára is meghallgassam a Tánclépést illetve az angol változatát, a Dance with me-t.

Éppen tévézni készülődöm, de előtte még néhány dolog kikívánkozik a buksimból. Sokan kérdezték tőlem az elmúlt években, hogy miként tudtam ilyen eredményesen tanulni. Soha sem tudtam igazából konkért válasszal szolgálni. Most valamiért indíttatást éreztem magamban, hogy egy-két tippel szolgáljak, hátha hasznosíthatók. Nem akarok a próféta szerepében tetszelegni, és nem is akarok pszihológus-köpenybe bújva tanulási tréninget oktatni, mert erre nem vagyok képes. Nem vagyok, bevallom.

Hm, hogyan is kezdjem? Gyerünk, Balázs, erőltesd meg magad. Ismételgettem magamban a felszólítást, miközben a sorokat próbáltam fogalmazni. Igazából, e kusza mondatfüzér spontán születik és hagyja el idegpályáimat az ujjbegyeim közvetítésével a klaviatúra billentyűire vetődve. Szóval, tanácsok. Igazából a tanulás alapja a tanulás. Kitartás, szorgalom nélkül egy ufó vérrel beoltott diák sem képes maradandót alkotni és spórolni a tanár tollával, mert ugye minél kevesebb hiba, annál kevesebb tinta szükséges a javításhoz. Igazából soha sem tartottam megfelelőnek azt, hogy általánosítva akarnak tanulási tréninget oktatni. Ne hallgass zenét tanulás közben, ne egyél közvetlen tanulás előtt - hangzanak a csodás tanácsok, melyekkel én nem tudok mit kezdeni. Ugyanis én kifejezzeten zenehallgatás közben tudok tanulni, akár írásbelit, akár szóbelit, ennek ellenére a 12 év alatt az összes osztályzatomat tekintve két kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor kaptam ötösnél rosszabb érdemjegyet. Érdemjegy, jaj, micsoda szakszavak ugranak be most. Nem is magamat akarom fényezni, a személyes példával mindössze azért hozakodtam elő, mert belátható, hogy ez egyénfüggő. Az egyik a parkban, a másik a kertben vagy a saját kis csöndes kuckóban tud csúcsteljesítményt nyújtani, már ami a tanulást illeti. Szóval első tippként: válassz ki illetve teremts meg egy olyan környezetet, melyben a lehető legkényelmesebben érzed magad. Nyugodtan változtass pozíciót: egyszer hasra fekve, majd hanyatt, majd fejjel lefele denevér sztájlban, majd lábujjhegyen balanszírozva lapozgasd a könyveid.

A második aranyszabályom: soha se hagyd elhatalmasodni a legyűrendő tananyagot. Gondolj bele, milyen szavak hagyják el apukád vagy anyukád száját fűnyírás közben, amikor jó magasra hagyták megnőni a pázsitot. Nyilván a tananyaggal is így van: minél tovább hagyod, hogy elhatalmasodjon, annál inkább válik megmászhatatlan hegycsúccsá annak legyűrése. Tehát: rendszeres tanulás. Igen, tudom, hogy nehéz délután nem a haverokkal lógni vagy épp a Mónika show legújabb epizódját megnézni, melyben a három, fogakban nem éppen bővelkedő egyed próbálja erőfitoktatással szép magyar kifejezések hangoztatásával egymásra ráerőltetni igazát. Nem is azt mondom, hogy minden nap ragadj könyvet, de rendszeresen.

A harmadik aranyszabály külön vonatkozik a tantárgyakra. Nem feltétlen kell vázlatot írj, szemléltető eszközöket alkalmazz. Oh, most jut eszembe: nemrég hallottam egy hölgytől, hogy minden megtanulandó dolgot kis apró tárgyakkal szemléltess (radír, toll, satöbbi, satöbbi). Könyörgöm, ha az ember ezt mind megtenné, talán vissza kellene repülnie a barokk korba, valahol Loyolai Szent Ignác kora utáni évekbe, hogy mire mindent megtanul, beérje jelen évünket. Szóval nem föltétlen kell ennyi pótcselekvést végezni ahhoz, hogy eredményes legyél. Ugyanis sokan, mire elkészítik vázlatukat, kifáradnak és abbahagyják a tanulás fárasztó folyamatát és akkor mit ért az a két óra, amíg csak papírt és időt pocsékoltál. Mondom ezt tapasztalatból. Azért van a könyv, hogy abból tanulj. Átolvasod, kihúzod, felmondod. Ismétlem mégegyszer, mert itt rejtőzik az egész irományom lényege: átolvasod, kihúzod, felmondod. És természetesen ismételsz. Balázs, éssel nem kezdünk mondatot. Nah, de most ne is az én hibáimra koncentráljunk.

Matek. Sokak mumusa, almában wellness hotelt kialakító kukaca. Én meg imádom. Matek tanár akarok lenni. Régebben nem szerettem, de az utóbbi három évben élek-halok érte. Sokan vádoltak vagyis gyanúsítottak azzal, hogy én magolok és biztos így érek el ilyen eredményeket. A frászt. Ha valaki, hát ÉN nem tudok magolni. Utálok. Mindent iq-ból szeretek tudni, azaz mindent meg akarok érteni és úgy emlékezetbe vésni. A matek pont ezért a kedvencem: nem kell semmit sem tanulni -a tanulás klasszikus értelmezésében-, csak gyakorolni, gyakorolni és gyakorolni. Nah, jó bevallok valamit, jöhet az átértelmezett coming outom: azért is szeretek matekot tanulni, mert közben zenét tudok hallgatni. Méghozzá jó hangosan, szomszédaim nagy örömére. Ez a két tevékenység így együtt a fellegekbe repít. Tehát a matek egyenlő a példák megoldásával. Ne a füzetből nézz át órán megoldott példákat, mert azzal semmit sem érsz. Te magad szenvedj meg egy logaritmusos egyenlettel, egy exponenciális bigyóval. Kitartás, és menni fog.

A nyelvek a másik kedvenceim. Német lesz majd a másik szakom, azért is, mert imádom. Néha már-már németnek képzelem magam. Upsz, Balázs, Balázs fiam, megint magadról mesélsz, holott most tanácsok tucatjait kellene felsorakoztasd. Szóval nyelvet tanulni egy módon lehet: nem tankönyvből, mert az soha sem az élő nyelvet közvetíti. Nézz tévét, halgass rádiót és olvass újságot a célnyelven. Jah, és ugyanezt csináld meg fölcserélt sorrendben, amíg csak ki nem merülsz. Ha kimerülsz, pihensz, majd újrakezded. Persze, aki csak kötelezően le akarja nyomni az alap- vagy középfokú nyelvvizsgát, az tankönyvből is tanulhat. De aki felsőfokra készül, vagy anyanyelvhez hasonló szinten akar tudni, annak ez kevés. Édes kevés és annak a köbe, a gyöke, a logaritmusa majd a reciproka. Megint csak a jó öreg miszter tapasztalat mondatja velem: több mint egy éve van felsőfokúm németből, de azóta is minden nap tanulok valami újat, ugyanis folyamatosan nézem a sat1-ot és olvasok német könyveket, honlapokat. Szóval idegen nyelveknél az anyanyelvi forrás a kulcs. Anélkül nem megy.

A többi tantárggyal nem voltam puszipajtás. Lenyomtam a torkomon, mert kötelező volt, de semmi több. A kulcs itt a harmadik alapszabály elején megfogalmazott tematika: olvas, értelmez, visszamond. Töri, magyar, biosz, föci. Mind-mind ezzel a módszerrel sajátíthatók el. Ne magolj, hanem értelmezz.

Remélem, még így kissé álmosan megírt soraimmal is tudok segíteni és javítani imidzsemen (igen, imidzs, milyen jól is néz ki így kiejtés szerint lekörmölve), ugyanis sokan önzőnek tarottak vagy beképzelnek vagy tudja az ördög minek. Pedig nem: egyszerűen a dolgomra koncentráltam a suliban. A suli falain kívül pedig egy teljesen más Szabó Balázs létezett. Nah, lassan kezdődik a bálványozott Barátok Köztöm. Kimegyek, bespájzolok még valami édességet, üccsit meg elintézek még néhány telefont és aztán rágom a körmöm, hogy vajon Magdi anyus mikor utazik Brüsszelbe.

Kérdem én Tőled, drága Eső, miért kellett elrontanod ezt a napot is? Hihetetlen, hogy egész nap szemerkél az eső és borult az ég. Könyörgöm, éppen azért nem élek, mert a szeretett Németországomban vagy a drága Finnországomban, mert nem tudom elviselni az ilyen időjárást. Tudom, puszta álom az, hogy lehet rossz idő, de csak akkor, amikor alvásra hajtom fejem.

Őszinteség. Olyan nehéz megbíznom másokban. Ma is, a hozzám egyik legközelebb álló ember füllentett nekem egy kicsit. Ilyenkor mindig megkérdem magamtól: Istenem, hát pont Szabó Balázst akarjátok átrázni?! Nagyképűség, hess, hess. Nem is azért mondtam, mert Hitler árja népéhez hasonlóan valami külön lénynek képzelem magam, de azért ha van valamim, amit a világ bármely pontjára szívesen kiállítanék, az az agyam. Meg is harcoltam azért, hogy büszke lehessek rá meg valahogy az alapanyagból is anya meg apa jót rakott össze. Olyan ez, mint egy finom palacsinta: ugyanolyan finom egy utánzat mogyorókrémmel megkent palacsinta, mint egy igazi nutellával megkent? Ugyan már, kósza ábránd. Nutella, már megint ezzel hozakodtam elő. Nem tehetek róla, imádom. Tegnap is befaltam egy fél üveggel. Még jó, hogy nem leszek tőle malacka, mert még úgy sem tudnék lemondani róla.

Az utóbbi hetekben kimaradtam a politikából. Nem igazán izgat, hogy a drága képviselőink mit csinálnak, de azért szoktam követni az eseményeket. Tegnap azért elkaptam egy nyilatkozatot az ellenzék részéről, és bátran konstatálhattam a tényt, hogy egy valami nem változott: a 'szeretett' ellenzékünknek mindegy, hogy a szocialista párt kit állít a kormány élére, mindegy, hogy milyen programmal rukkol elő, ők csak fütyülni tudnak. Kompromisszum. Együttműködés. Ezt a két kifejezést nem oktatják a politológia hallgatóknak?! Úgy látszik nem. Úgy érzem, hogy most lehetőséget kellene kapnia az ellenzékünknek, hogy megmutassa, mit tud kisütni egy üres zsírosbödönből. melynek csak az alján található egy kis tavalyelőtti zsír, ami nem mellesleg avas. Szóval teszem fel a kérdést: zero büdzséből, óriási adósság mellett hogyan lehet egyik napról a másikra Magyarország minden lakosából milliárdost tenni, amit az ellenzék ígér? Nyitva hagyom a kérdést, mert várom a választ. Én nem tudom, ezért is várok. Várok, amíg A-ból B lesz.

Mi is a programom még mára? Apró számvetést készítek: angol, pipa, tévé, pipa, bevásárlás, pipa. Oh, van még dolgom mára, de most ledőlök egy kicsit.

A Forma-1 az életem. No vigyor, szó szerint értem. Vele kelek, élek, fekszem, álmodom. Ha csapatot vagy pilótát kellene megneveznem, a Ferrari és Kimi Raikkönen neve hagyná el szépséges ajkaimat, melyekre büszke vagyok. Szóval végigkövetve a téli teszteket, nem gondoltam volna, hogy a Scuderia a történetének legpocsékabb szezonkezdetét produkálja majd. Az évad első futamán, Melbourne-ben, az Albert Parkban éppen ezért valóban tarkón ütött a kedvencem versenyképesége, vagyis versenyképtelensége. Aztán a következő három futamra már bespájzoltam energiáimat és nem ütögettem a billentyűzetemet. Mert bevallom, egy-egy ideges pillanatomban a klaviatúrám az, amely elsínyli, ha nem úgy mennek a dolgok a szeretett F1-emben, mint ahogyan azt megálmodtam. Szóval Malajzia, Kína és Bahrain, kipipálva, mert túléltem. Élveztem az újonnan feltörő pilóták eszeveszett száguldását, akik most kerültek a mellékvágányról a fősínpárra, vagy máshogy kifejezve most léptek elő statisztából főszereplővé. Most kell bizonyítaniuk, mert nyomulnak majd előre a nagycsapatok a zsíros pénztárcájuknak köszönhetően és visszaállítják a maguk között kialakított status quo-t. Szóval, hajrá Sebastian, hajrá Jenson, most van nyolc-kilenc futamotok, hogy javítsátok statisztikáitokat. Na visszakanyarodva a néhai Enzo Ferrari örökségéhez: Spanyországba egy új autóval készültek: már az évad elejétől tervezték ezt a fejlesztést: új motorborítás, új oldaldobozok, átdolgozott első- és hátsó terelőszárny és az a bizonyos kettős diffúzor, mely további változtatásokat követelt: a hátsó felfüggesztés finomítása, elektronikai és hidraulikai módosítások. Olyan fejlesztéseket is elhoztak, melyeket majd csak júniusban akartak bevetni Törökországban és Angliában. Igen, azt mondta a Ferrari főtervezője, Aldo Costa, hogy ha nutellás kenyér, akkor legyen az jó vastagon megkenve. Pénteken már láttam a teszteken, hogy hűha, ebből apám, kisűlhet valamit. Szombat délelőtt aztán tovább erősödött bennem ez a kép a harmadik edzésen. Aztán jött az időmérő: Felipe Massa iszonyatosan szerepelt, a Q3-ban Vettel köre mellett az övé volt a legerősebb üzemanyakorrigálva. De amit Kimivel csináltak, vagyis amit az én Kimim saját magával csinált, ah, nem is koptatom virtuális cerkámat. A vasárnap szintén idegörlő volt: elhúzták előttem a mézesmadzagot (Kimi fantasztikusan helyezkedett a rajtnál, feljött a 10. helyre, Massa is jól rajtolt és fantasztikus tempót diktált), de hogy ne legyen már ilyen kellemes délutánja Szabó Balázsnak, Kimi autójának hidraulikája, mely a gázpedált irányítja, elromlott, Felipe autóját meg 3 liter benzinnel kevesebbel tölötték meg (noha, az üzemanyagtöltő hibája miatt). Ezt már azért Balázsnak is nehéz volt lenyelni. Mitévő legyek? Már csak az vigasztal, hogy szombaton utazom Szegedre, hogy találkozhassak Sebastian Vettellel.

Most olyan nehéz rendet tennem az agyam polcaiban. Mindent leírnék. De az meg kit érdekelne? Bavallom, még engem sem. Kit érdekel, hogy éppen azzal bajlódom, hogy mikor menjek el a fodrászhoz vagy melyik legyen az ezerötszázharminckettedik Kimi Raikkönen poszter a falamon.

Mióta nincs suli, olyan üresség tátong bennem. Valahogy annyi időm van és ami még ennél is fontosabb Szabadságom (nagybetűvel, igen, mert megérdemli, ha valami, hát a Szabadág megérdemli, hogy több tinta, akarom mondani képpont használódjon fel kirajzolásakor -ez lett ám a magyaros szenvedő szerkezet. Tehetek róla, megfertőzött a német. Vagy talán egy himlős tehet az ellen, hogy himlős lett?!). Na szóval: lenne dolgom, de valamiért mégis annyi időm van, hogy ez a néhány tevékenység elvész a szabadidő pajkos mezején. Pajkos ám, mert sok dolgot kínál. Sokat, nagyon sokat. Tanulásra most még csak gondolni sem tudok. Lassan már utána kell nézzek egy értelmező szótárban, hogy mit is jelent. Értem én, de valahogy az alatta értendő tevékenységgel nem igazán vagyok tisztában. Múlt héten érettségiztem, matekból, magyarból meg miből is.... Jah, igen, töriből. Nem vagyok szenilis, és nem is erőltetett modernséget akarok belecsempészni az írásomba, de a "szent vizsga" után tényleg elhesegettem mindent a fejemből, ami ezzel volt kapcsolatos. Én a magam részéről megtettem mindent. Majd az eredmény mutatja, hogy ez elég volt-e Szabó Balázstól.